Márai, humor, cimbalom – Hirtling István a Mandinernek

Hogyan kezdődött a kapcsolata Márai Sándorral? 

Egyszer csak belesodródtam a világába: 2013-ban a Petőfi Irodalmi Múzeumban volt egy megemlékezés, ahol Mészáros Tibor tartott előadást, engem pedig elhívott, hogy olvassak fel néhány részletet Márai írásaiból. Az előadásban nagy hangsúlyt kapott a bor, pontosabban Márainak a borról született írásai. Ez váratlanul ért, mert fogalmam sem volt róla, hogy az életműnek ilyen részletei is vannak. Ahogy valószínűleg a közönségnek sem, és talán éppen e miatt az új szemszög miatt lett nagy sikerünk. Innentől pedig ment minden a maga útján. Előbb Márai ugyancsak ritkán emlegetett humoros oldalát igyekeztünk közösen felvillantani a Lenin szakálla estünkkel, majd az életút keresztmetszetét mutattuk be Kassától az óceánig címmel. 

Időközben a forma is változott. Eleinte Tibor beszélt többet, én csak egy-két műrészletet olvastam fel, mára megfordult az arány, emellett élő zenei kísérettel és vetítésekkel gazdagítjuk a nagyjából másfél órás műsorainkat.

Tegyük hozzá, hogy nem is akármilyen zene szól ilyenkor. Márai és a cimbalom sem tűnik elsőre összeillő párosnak.

A cimbalom 2019-ben került a programba. A budavári önkormányzat egy éven át tartó Márai-emléksorozatot hirdetett, akkor jutott eszembe, milyen jó lenne, ha élő muzsika kísérne bennünket. Már csak azt kellett kitalálni, melyik lenne az a hangszer, amelyik a legjobban illenék Márai világához, ráadásul legalább olyan meglepő és váratlan hatású lenne, mint azok az írások, amiket a hallgatóság elé tárunk. Így jutott eszembe a cimbalom. Korábban leginkább népi hangszerként tartották számon, és csak kevesen tudják, hogy a múlt századforduló tájékán a polgári szalonok elengedhetetlen kelléke volt, a hölgyek is előszeretettel játszottak rajta az irodalmi felolvasásokkal tarkított házi összejöveteleken. Vagyis a cimbalom, akárcsak a zongora, szervesen hozzátartozott a polgári kultúrához, ma pedig már a legtöbbféle zenei irányzat megszólaltatására alkalmas hangszer. Két rendkívül tehetséges cimbalomművész csatlakozott hozzánk, Szabó Dániel és Tárkány-Kovács Bálint, akik az elmúlt években szintén velünk járják nemcsak Magyarországot, de Kassától San Diegóig az egész világot.

Azaz Márai, humor, cimbalom egy tőről fakadnak?

Valami ilyesmi. És még egy kiegészítés. Ha figyelmesen olvassuk Márai műveit, észrevehetjük, milyen váratlanul képes váltani és kipellengérezni akár csip-csup élethelyzeteket. De a mulattató szarkazmusa mögött mindig ott van a megértés, az elnéző szeretet. Akkor is, vagy akkor különösen, ha olyan hétköznapi jelenségről beszél, amikor egy úrihölgy kénytelen taxigavallért fogadni öt pengőért egy estére. Ahogyan ő ezt megfogalmazza, néhány mondatban, egy egész élet, sors felsejlik. Tágabban az emberiségé: 

„Szeretettel öljük egymást”, ahogy egy másik estjük címe is hirdeti?

Igen. Ez az összeállítás kifejezetten a nő-férfi kapcsolatokról szól. Erről Márai szintúgy rengeteget tudott, már csak a saját, hat évtizeden át tartó házassága miatt is. Évek óta terveztük Tiborral, hogy kifejezetten a házasságukra fókuszálva, bemutatunk egy estet Lola főszereplésével. Lola természetesen sok másik műsorunkban is megjelenik, a hozzá írt versek vagy naplóbejegyzések révén. Például amikor Párizsban gyomorvérzést kapott vagy a Svájcban vásárolt bundáját Nápolyban kénytelenek voltak eladni. Most viszont egy komplett estet szentelünk neki, illetve kettejük sokszínű viszonyának, ráadásul cimbalom duellummal és Györgyi Anna csillogó tehetségével.

Az utóbbi évek egyik irodalmi szenzációja a Lola-naplók megjelenése volt, amelyekből, ha úgy tetszik, egy újabb Márai-kép is kirajzolódik. Ezt használták alapul?

Ezt is. Lola és Márai egymásra felelgető szövegmozaikjaiból pedig kitűnik, milyennek látták egymást, miben különböztek, és miben gondolkoztak hasonlóan. Természetesen ez a kiadás sem teljes, de Mészáros Tibor a hagyaték kezelőjeként olyan rejtett, korábban nem publikált részleteket is beemel a műsorainkba, amelyek még gazdagabbá és árnyaltabbá tehetik az összképet. Te másoknak írtad a naplót, én neked – hangzik a cím, amit Máraitól vettünk kölcsön. Felesége halála után kezdte olvasni annak a negyvenes évektől folyamatosan írt feljegyzéseit. Álmában egyszer megjelent Lola, és a fenti mondatot mondta, amit Márai rögtön lejegyezett, ez végigkísérte egész hátralevő életében. Két hete volt a bemutató, háromszáz ember ült a nézőtéren, és mindannyian éreztük, ahogy magukkal ragadnak ezek a szavak.

Mert ki vagyunk éhezve az ehhez hasonló emberi történetekre?

Valószínűleg. És a csendes egyszerűségre. Estjeinken nem „színházat csinálunk”, 

Persze nem mindegy, hogyan. Én teljes valómban törekszem rá, hogy minden egyes szót a lehető legszemélyesebbé tegyek. Így teszek kísérletet arra, hogy a hallgatóságunk szemében egy új megvilágításban ragyogó szellem jelenjen meg. Az 1948 utáni tiltás, könyveinek bezúzása, a kulturális közgondolkodásból való kiirtása a hatalom bosszúja volt az önkéntes emigrációt választó, megalkudni nem hajlandó íróval szemben. Igyekszem a magam eszközeivel és a saját életérzésemen, lelki nyitottságomon keresztül élővé, izgalmassá, a mai korra is érvényessé tenni a mondatait. 

És elkerülni a közhelyeket, a pátoszt, ami gyakori a Márai-művek előadásakor. A Mennyből az angyalt például könyörgő imaként, szinte suttogva mondom, mert úgy érzem, ilyenfajta lelkiállapotban írhatta. Tibor egyébként óriási segítségemre van mindebben, hiszen mindig együtt válogatjuk a szövegeket, így a végére tényleg csak azok maradnak, amelyeket érvényesen közvetíteni tudok és nekem is közöm van hozzájuk. Hiszen ha én nem vagyok képes teljes odaadással, hittel kiállni ezekkel a szövegekkel az emberek elé, akkor hogyan várhatnám el, hogy befogadják, megértsék az általunk közvetíteni kívánt üzenetet? Célunk, hogy megértessük a közönségünkkel, Márainak messze nem csak szépíróként és nem csak az egyébként remekmű Egy polgár vallomásai vagy A gyertyák csonkig égnek szerzőjeként van helye a szívünkben.

Hanem még miért?

Olyan nagyszerű gondolkodóként is, 

Meg kell nézni, mit írt például a harmincas években a háború fenyegetéséről, mit 1945-ben! Hogy mit fogalmazott meg a Szabadulásban a keleti invázió és a vele érkező eszme veszélyeiről! Vagy ott van az Istenek nyomában című, kiváló útirajzában a damaszkuszi gondolata: „Mi lesz, ha ezek a tömegek egyszer megmozdulnak, s egyetlen mozdulattal visszalódítanak minket, európaiakat fatornyos hazánkba, tankjainkkal és szerződéseinkkel együtt, s kikergetnek a világból, ahol mohón, kapzsian, gonoszan és kegyetlenül viselkedtünk és eljátszottuk a tiszteletüket?” Amikor ilyen mondatokat olvasok fel, érzem, hogy megfagy körülöttünk a levegő.  

San Diegóban is?

Igen! És Nyugat-Európában, és Erdélyben, Délvidéken, Kassán is, ahol nagyon büszkék rá, hogy van egy világhírű, harmincöt nyelvre lefordított írójuk. Már csak ezért is jó lenne jobban megismernünk Őt, nem csupán a népszerű regényeit, de a kevésbé ismerteket is, gazdag lírai munkásságát és zseniális
publicisztikáját. Mi ezen vagyunk, hogy az estjeinkkel a rendkívül gazdag Márai-életmű sokszínűségére irányítsuk nézőink figyelmét és olvasásra buzdítsunk mindenkit. Mert, ahogy Márai mondta: „… csak az ember olvas!”